A Világjátékokra készülő ejtőernyős, Asztalos István megnyerte a célbaugrást Salzburgban.2009.07.05. 17:48 - sport hírek | Asztalos István, ejtőernyősugrás
==================================================
===================================================
Véget értek a II. Légi Világjátékok
Világszínvonal nélkül
Régi a történet, de érdekes.
Andalúzia, Palma del Rio neve igen egzotikusan cseng, de aki megjött onnan, csak egyet állít biztosan: soha többé nem akar visszamenni. A Magyar Repülő Szövetség főpilótája és a vitorlázó műrepülő válogatott versenyzője, Matuz István fáradt, elgyötört és elege van.
http://spanyolorszag.terkepek.net/andaluzia.html
2001. július 11., szerda 10:30
Istenigazából eredményes verseny volt, bár az összes sportágat tekintve nagyon kevés magyar versenyzővel vettünk részt a világjátékokon. Mi majdnem teljes csapattal mentünk oda, Katona Sándor, Tóth Feri, Szilágyi János, Kovács Peti meg én, így voltunk öten. Spóroltunk annyi pénzt, hogy legalább gyakorolhassunk a helyszínen, ezért kimentünk két nappal korábban. Nagyon, de nagyon drága volt ez a verseny, így utólag meg különösen annak tűnik.
A gyakorlásból nem lett semmi. Az első világjátékokhoz hasonló körülmények fogadtak minket a repülőtéren, ugyanolyan sivatag, mint Antalyában, homok, kavics, a hőmérséklet állandóan negyven fok fölött. Nem is tudom, hogy lehetett volna megrendezni a versenyt, ha az utolsó percben nem építenek oda egy aszfaltcsíkot. Először kitalálták, hogy a vitorlák szálljanak le az aszfaltra, a motorosok meg mellé, de mikor visszagurultak, a porfelhő mindent beterített, nem láttunk semmit. A gépeket így is minden felszállás előtt le kellett mosni, úgy állt rajtuk a por, mint egy lakásban, ahol két hónapja nem takarítottak.
A csapatok többsége már ott volt, mire odaértünk, szintén gyakorolni akartak. No, ez nekik sem sikerült. Nem volt vontatópilóta, akkor kezdtek kiképezni embereket. Nem voltak kialakítva a műrepüléshez szükséges helyek, úgymint box, bírói helyek, olyannyira, hogy még egy hét eltelte után is gondot okozott egy szélirány-változás, amikor a bíróknak át kellett volna ülniük a box túloldalára, és kiderült, hogy nincs hova. Az egy szem pilóta, aki tudott vontatni, megtestesítette a spanyol lustaságot. Nyolctól délig húzogatta az embereket, aztán elment sziesztázni. Öt óra után lehetett csak megint szóba állni vele.
Eljött a hivatalos regisztráció és a megnyitó, szépen elnagyolták: felvertek egy nagy sátrat a sivatagban, ígérve, hogy légkondicionált lesz, de ez csak egy hét múlva sikerült, addig elviselhetetlen volt a meleg. Aztán jöttek a problémák: nem volt a bíróknak mire ülni, elmentek hát nyugágyat venni, napernyőt venni, akkor mentek még számítógépet is venni, mert az se volt. A maguk tempójában addig-addig intézték ezeket, hogy a kötelező gyakorlás már rég csúszott. Egy hetet ültünk ott a hőségben, teljes letargiában, mire végre nagy nehezen hozzáfogtak a versenyhez; az első versenyszám négy napig tartott! Addigra a verseny felén túl kellett volna lenni. Biztosak voltunk benne, hogy értékelhetetlen lesz az egész.
Abban a melegben egy órától öt óráig meg se lehetett mukkanni, napi négyszer fél órát autóztunk a szálloda meg a reptér között, ahol semmi nem volt, még büfé sem, egy üdítőitalhoz sem juthattunk hozzá. A nagy sátorba végül, egy hét után betettek egy ruhásszekrény méretű klímaberendezést, lett valami hűvös, és vehettünk végre hűtött innivalót, de lényegében a starthelyen kellett dekkolnunk végig.
A problémák nem fogytak el, csak például az aggregátorból fogyott ki a benzin, meg a vezetékekből az elektromosság, nem működött a komputer, mi meg főttünk a sivatagban, árnyék sehol, vízcsap egy darab. Megígérték a hangártárolást, amiből egy szó se lett igaz. Kint a porban kellett nyűgöztünk a repülőgépeket.
Lehetett volna a versenyt gyorsítani, eső nem esett, attól nem kellett félni (felhőt se láttunk két hét alatt), de ez nem sikerült. Minden délutánra megváltozott a szél, át kellett állni, jármű pedig nem volt; a bírók gyalog mentek ki a helyükre, vitték a székeiket. Emellett ők is komolyan gondolták a sziesztát. Félkettőkor a szállodába mentünk és az ágyba zuhantunk a fáradtságtól, mert bár nem repültünk, a meleg kiszívta minden erőnket, nyilván a bírók is ezt tették, mert mikor ötre a reptérre értünk, még csak álmos szemekkel rendezkedtek, ahelyett, hogy a helyükön ültek volna. Hét felé kezdhettünk újra repülni, azt se mindig, mert a második hétre beerősödött a szél. Vártunk, aztán kilenckor közölték, ma se lesz semmi - tízkor ment le a nap.
Nagy erőlködések árán csak kinyögtek négy versenyszámot, hogy sikerült, már nem is értem. Hülye hangulat vett erőt az egész társaságon, mind az ötvenöt emberen, csak repülgettünk, repülgettünk. Végül is jó eredmény jött össze, bár lehetett volna jobb is. Csapatban harmadikok lettünk, jó lett volna még három számot megrepülni, talán javíthattunk volna. Egyéniben Tóth Feri az ismert kötelezőben bronzérmet szerzett, ez jó eredmény.
Ilyen repülőtérre nem értem, hogy adhattak oda egy világbajnokságot, egy világjátékokat... Ha a világjátékokat mindig ilyen - úgymond - fejlődő országok fogják felvállalni, akkor ennek itt vége van. Törökország hasonló körülmények között rendezte meg, az se volt jó verseny, és ez se. Nem értem, hogy a gazdag országok, akik értenek a szervezéshez, és akiknél pénz is előfordul, miért nem jelentkeznek? Talán nem jó üzlet. A spanyolokon sem dobott sokat, ezen nem lehet meggazdagodni, de legalább értettek volna hozzá!
A versenyigazgató szerencsétlen alak volt, még kinézésre is, valamelyik kórházi elfekvőben jobban el tudtam volna képzelni. Könyékig zsebre dugott kézzel oda kiállt, tehetetlenül, nem tudott egy mukkot se szólni. Ha nincs ott egy nemzetközi segítő csapat - németek és franciák -, akkor az egész verseny kudarcba fulladt volna. Aljas módon mi, magyarok neveztük el Spanyol Betegnek, ez aztán nemzetközi derültséget keltett, mindenki rögtön tudta, kiről beszélünk.
Az eredményhirdetés tulajdonképpen egy mezítlábas Budapest-bajnokság, vagy egy rally kupafutam - ami csak egynapos dolog - eredményhirdetésének a színvonalát sem érte el. Erre se figyeltek oda. Felejthető. Andalúziában senki ne akarjon többé versenyt rendezni! Mi se akarunk többet odamenni. Andalúzia... szép, dallamos neve van, mindig azt hittem, gyönyörű hely lehet. Hát egyáltalán nem az. Kősivatag, ahol egész évben nem esik eső. Az oliva- és narancsligetek is egész mások, mint ahogy elképzeltem. Lehet, hogy azért állnak a pusztában, gumicsövekkel a tövükben, mert ott még a gaz se nő ki, igaz, szerintem kapát se lehetne vágni a kemény földbe.
Épp most számolgatom, milyen horribilis pénzbe került ez a kínszenvedés. Három és fél napig tartott az autóút oda, a gépet Gurály Béla vitte ki, de a hazahozatalt már nem vállalhatta egyéb elfoglaltságai miatt. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy rábeszéltük Nagy Gyulát, vettünk neki repülőjegyet, kijött a verseny vége előtt, ő autózott haza a repülőgéppel három nap alatt. Mi ezt már nem bírtuk volna ki...
Mindenki hőbörgött ott, a versenyzők tiltakozó leveleket írogattak. Reményüket fejezték ki, hogy a következő világbajnokság jobb lesz, tekintve, hogy azt Magyarország rendezi. Most legalább a garancia megvan rá, hogy tényleg mi rendezhetjük - bár a CIVA még nem döntött -, mert az eredményhirdetés után bejelentették, hogy legközelebb Péren találkozunk; a németek le is vonták a FAI-zászlót, és átadták nekünk.
Bronzérmes lett a magyar csapat.
Matuz István